Bármennyire is természetes ma, hogy macskák élnek körülöttünk, máig sem teljesen tisztázott kérdés, hogyan terjedtek el Európában kis kedvenceink. A legvalószínűbb, hogy háziasítása Egyiptomban történt meg, majd tartása innen terjedt tovább észak felé. A kérdés tisztázására a biológia, a régészet és a nyelvészet tudománya fog össze.

Amennyire kézenfekvőnek tűnik, hogy az Európában elterjedt vadmacskát (Felis catus vagy Catus ferus) háziasították, annyira nem igaz: a vadmacska bajosan háziasítható, pedig biztos, hogy a görögök és rómaiak is ismerték. A görög kultúrában első emléke a komédiaköltő Arisztophanésznél található a Kr.e. 5-4. században. A neve görögül ailouros - beszélő név: 'farokcsóváló' - sok évszázaddal később Bizáncban még a házimacskát is hasonlóan nevezik sainourosnak. Érdekes módon ez a szó az arámin keresztül az arabba is átkerült, ahol sinnaurunak nevezik a macskát. Visszatérve a görögökhöz: az 5. századi athéni piacon boiótiai szőrmekereskedők többek között vadmacskabundát is árultak.

Itáliában eredeti neve feles - de a szó származása és ezzel együtt etimológiája is tisztázatlan - az is felmerült, hogy valamelyik, az Alpokban beszélt nyelvből kerülhetett a latinba. Egy biztos: nemcsak a macskára, hanem a menyétre és a görényre is használták (a vele rokonságba hozható indoeurópai szavakat még a pelére, a mókusra és a sakálra is), sőt amikor a rómaiak a Ptolemaios-kori Egyiptomban megismerkedtek az ottani, már háziasított macskával, az egyszerűség kedvéért ezt is felesnek hívták. Az itáliai vadmacska szintén ugyanezt a nevet viselte. Phaedrus egyik meséjében a Kr.u. 1. században a feles egyértelműen vadmacskára vonatkozik. Az állatmesében egy sassal és egy vaddisznóval lakik együtt egy tölgyfán (a vaddisznó persze értelemszerűen a tölgyfa alatt lakik - a tölgyfa pedig ellentétben a lenti metszet alkotójának koncepciójával nem egy ház udvarán áll). A huncut vadmacska bebeszéli a sasnak, hogy a vaddisznó majd tövestül kitúrja a tölgyfát, szegény kocára ellenben azzal hozza a frászt, hogy a sas a malacai ellen fenekedik. Végül mindkét megtévesztett fenevad éhen hal a kicsinyeivel együtt, s a cselszövő vadmacska így oldja meg saját családja élelmezésének problémáját.

Amikor a mi házimacskánk elődjére használt cattus / gattus és nőnemű formái, a catta / gatta feltűnnek Európában, a vadmacskát is ezzel a névvel illetik, olyannyira hogy a latinból kifejlődő nyelvekben a feles (későbbi formájában felis) szónak ez az értelme el is tűnik, sőt a cattus lassacskán a görögből is kiszorítja az ailouros szót (a korabeli görögben kattos / gattos, illetve katta / gatta alakban). Az új szó terjedése valószínűleg párhuzamos az egyiptomi háziasított macska térhódításával. Az egyiptomi macska a nevét is valamelyik afrikai nyelvből hozta magával.

A macska új, afrikai nevének története megérdemel egy rövid kitérőt. Ami a latin nyelvben való használatát illeti, a latinban először körülbelül Traianus vagy Hadrianus korában fordult elő Észak-Afrikában: egy római kedvenc versenylovát nevezte "Cicá"-nak. Alighanem abból az afrikai nyelvből származtatható, amelyből a núbiaiba kadiska, a berberbe kaddiska és az affádba gada formában került át.

Az egyiptomiak által szent állatként tisztelt macska (óegyiptomi neve MAU - vajon miért?), mint a macskamúmia-leletek és ábrázolások bizonyítják, a núbiai macska (Felis maniculata) volt - mind küllemre, mind viselkedésre teljesen hasonló a mai európai macskához, csak a fülei voltak valamelyest hosszabbak, a bundája pedig a sivatagi környezethez alkalmazkodva többnyire egyszínű volt. A fülek hosszúságát egy afrikai hiúzfajjal való kereszteződésére vezetik vissza (ez még ma is előfordul). Az afrikai vadmacska és a mocsári hiúz kereszteződésére utalnak a következő pompeji mozaikon ábrázolt macska küllemének jegyei is.

A kulturális különbségek már akkoriban, a korabeli Egyiptomban is tragikus következményekkel járhattak. Diodóros meséli el a Kr.e. 1. században, hogy amikor a fáraók földje már római fennhatóság alatt volt, egy római akaratlanul egy macska halálát okozta - a feldühödött tömeg azonnal meglincselte. Ugyanő annak érzékeltetésére, hogy mekkora tiszteletben áll a macska az egyiptomiaknál, elmondja, hogy éhínségek idején többször előfordult, hogy az emberek inkább egymást falták fel, de a macskákhoz egy ujjal sem nyúlt senki.

Minden bizonnyal Egyiptom viszonylag kései római meghódítására vezethető vissza, hogy az egyiptomi macska csak elég későn nyert teret Itáliában majd Európa más területein. Aki a nagy római klasszikusok, Plautus, Catullus, Vergilius, Horatius, Petronius vagy Lucanus szövegein tanul latinul, sajnálatos módon meg sem tanulhatja, hogy hívják a házimacskát latinul: egész egyszerűen a szó náluk nem fordul elő. A korabeli szövegek szerzői számára a házi egerész még a házimenyét, vagy olykor a háznál tartott kígyó. A menyét mint ölbéli állat természetéről ma már nem nagyon vannak tapasztalataink, azt azonban egészen könnyű elképzelni, hogy mennyivel aranyosabb egy kiscica egy házikígyónál - ez mindjárt meg is magyarázza, miért szorította ki a macska mint egerész mindkét állatfajt a római háztartásokból. A menyétnek ráadásul az egerészésre egyébként szintén bevethető görénnyel és rókával együtt megvan az a rossz tulajdonsága is, hogy hébe-korba egy-egy háziszárnyast is elkap, és nem mellesleg a tojást sem veti meg.

A sírkőanyagon, ha nem is lépten-nyomon, ekkortól tűnik fel a házimacska. Közülük Calpurnia Felicla sírköve az első: a betűformák segítségével a Kr.u. 1. századra datálható.

Hellász persze a rómaiaknál jóval korábban került kapcsolatba Egyiptommal, így joggal merülhet fel olvasóinkban a kérdés, hogy miért nem került az egyiptomi macska hamarabb Európába. Legyenek erősek: átkerült, csakhogy nem terjedt el. A British Museum Kr.e. 5. századi vázaképén már ott trónol egy példány egy klasszikus görög férfiszépség vállán - akár photoshopnak is gondolhatnók, csakhogy nem az.

Egy másik, a campaniai Avellában előkerült vázán görög asszonyok incselkednek egy cirmossal, amely éppen egy galambot próbál elérni, de jól látható, hogy már a görög macskákat is gyöngéd szálak fűzték a gyapjúgombolyaghoz is.

Azt is meg kell említeni, hogy a macska nemcsak e talán individuálisabb és egyedibb ábrázoló műfajokban kerül elő, hanem komolyabb, jóval közösségibb kontextusban is. Ismertek például Tarentumból macskát ábrázoló érmeveretek szintén a Kr.e. 5. századból. Nehezen, vagy talán nem is magyarázható meg, miért nem terjedt el ekkor a házimacska Itáliában. Ezt a tényt a Kr.e. 3. században kezdődő háborúkra szokás visszavezetni (inter arma silent cattae?). Ugyanennek tudják be, hogy sikertelennek bizonyult II. Agésilaos spártai király kísérlete is a teve Peloponnésoson való meghonosítására.