LATIN SZERETŐ

Anterósz - egy elfeledett görög istenség

Mire gondolj, ha sötét hajú puttót látsz?

2018. augusztus 26. - Latin tanszék Szeged

Erósz (latin szóval Ámor) közismert istenség, annál kevesebben hallották Anterósz nevét. Ő a szerelem viszonzásának vagy éppen a viszonzatlan szerelemnek az istene. Francesco Hayez (1791-1882) 1819-es festményén ők ketten szerepelnek édesanyjuk, Aphrodité, latin néven Vénusz oldalán. Egy későantik legenda szerint Aphrodité aggódott, hogy Erósz örökre gyermek marad, mert egy jóslat azt mondta, a gyermek csak akkor nő fel, ha lesz testvére, vagyis ellenpárja. Ezt jelenti a görög név, Anterósz. Ugyanő bosszúálló isten is, Anterósz Alasztór, akinek nem messze az athéni Akropolisztól volt oltára. Miért ott? Pauszaniasz jegyzi fel az oltárhoz fűződő legendát. Egyszer egy Timagorasz nevű körüllakó szerelemre lobbant egy Melész nevű athéni polgár iránt, de Melész nem viszonozta a szerelmét, hanem azt mondta neki, vesse le magát az Akropoliszról. Timagorasz megtette, mire Melészen olyan bűntudat vett erőt, hogy maga is éppen azon a módon lett öngyilkos. Nem véletlen, hogy Erósz és Anterósz kultusza mindig a görög palaisztra, tornacsarnok környékére lokalizálható, mert ehhez a helyhez köthetők gyakran az erasztész és erómenosz, a szerető férfi és szeretett fiú viszonyát jelentő kapcsolatok. Erószt egy Iamblikhoszhoz köthető legenda óta aranyszőkefürtökkel, Anterószt pedig sötét hajjal ábrázolják. A fenti festmény Velencében, a Museo Correr gyűjteményében látható.

Egy kis macskatörténelem

Bármennyire is természetes ma, hogy macskák élnek körülöttünk, máig sem teljesen tisztázott kérdés, hogyan terjedtek el Európában kis kedvenceink. A legvalószínűbb, hogy háziasítása Egyiptomban történt meg, majd tartása innen terjedt tovább észak felé. A kérdés tisztázására a biológia, a régészet és a nyelvészet tudománya fog össze.

01_perzsacica.png

Amennyire kézenfekvőnek tűnik, hogy az Európában elterjedt vadmacskát (Felis catus vagy Catus ferus) háziasították, annyira nem igaz: a vadmacska bajosan háziasítható, pedig biztos, hogy a görögök és rómaiak is ismerték. A görög kultúrában első emléke a komédiaköltő Arisztophanésznél található a Kr.e. 5-4. században. A neve görögül ailouros - beszélő név: 'farokcsóváló' - sok évszázaddal később Bizáncban még a házimacskát is hasonlóan nevezik sainourosnak. Érdekes módon ez a szó az arámin keresztül az arabba is átkerült, ahol sinnaurunak nevezik a macskát. Visszatérve a görögökhöz: az 5. századi athéni piacon boiótiai szőrmekereskedők többek között vadmacskabundát is árultak.

03_vadmacska.jpg

Itáliában eredeti neve feles - de a szó származása és ezzel együtt etimológiája is tisztázatlan - az is felmerült, hogy valamelyik, az Alpokban beszélt nyelvből kerülhetett a latinba. Egy biztos: nemcsak a macskára, hanem a menyétre és a görényre is használták (a vele rokonságba hozható indoeurópai szavakat még a pelére, a mókusra és a sakálra is), sőt amikor a rómaiak a Ptolemaios-kori Egyiptomban megismerkedtek az ottani, már háziasított macskával, az egyszerűség kedvéért ezt is felesnek hívták. Az itáliai vadmacska szintén ugyanezt a nevet viselte. Phaedrus egyik meséjében a Kr.u. 1. században a feles egyértelműen vadmacskára vonatkozik. Az állatmesében egy sassal és egy vaddisznóval lakik együtt egy tölgyfán (a vaddisznó persze értelemszerűen a tölgyfa alatt lakik - a tölgyfa pedig ellentétben a lenti metszet alkotójának koncepciójával nem egy ház udvarán áll). A huncut vadmacska bebeszéli a sasnak, hogy a vaddisznó majd tövestül kitúrja a tölgyfát, szegény kocára ellenben azzal hozza a frászt, hogy a sas a malacai ellen fenekedik. Végül mindkét megtévesztett fenevad éhen hal a kicsinyeivel együtt, s a cselszövő vadmacska így oldja meg saját családja élelmezésének problémáját.

04_phaedrus.jpg

Amikor a mi házimacskánk elődjére használt cattus / gattus és nőnemű formái, a catta / gatta feltűnnek Európában, a vadmacskát is ezzel a névvel illetik, olyannyira hogy a latinból kifejlődő nyelvekben a feles (későbbi formájában felis) szónak ez az értelme el is tűnik, sőt a cattus lassacskán a görögből is kiszorítja az ailouros szót (a korabeli görögben kattos / gattos, illetve katta / gatta alakban). Az új szó terjedése valószínűleg párhuzamos az egyiptomi háziasított macska térhódításával. Az egyiptomi macska a nevét is valamelyik afrikai nyelvből hozta magával.

05_egyiptomi.jpg

A macska új, afrikai nevének története megérdemel egy rövid kitérőt. Ami a latin nyelvben való használatát illeti, a latinban először körülbelül Traianus vagy Hadrianus korában fordult elő Észak-Afrikában: egy római kedvenc versenylovát nevezte "Cicá"-nak. Alighanem abból az afrikai nyelvből származtatható, amelyből a núbiaiba kadiska, a berberbe kaddiska és az affádba gada formában került át.

Az egyiptomiak által szent állatként tisztelt macska (óegyiptomi neve MAU - vajon miért?), mint a macskamúmia-leletek és ábrázolások bizonyítják, a núbiai macska (Felis maniculata) volt - mind küllemre, mind viselkedésre teljesen hasonló a mai európai macskához, csak a fülei voltak valamelyest hosszabbak, a bundája pedig a sivatagi környezethez alkalmazkodva többnyire egyszínű volt. A fülek hosszúságát egy afrikai hiúzfajjal való kereszteződésére vezetik vissza (ez még ma is előfordul). Az afrikai vadmacska és a mocsári hiúz kereszteződésére utalnak a következő pompeji mozaikon ábrázolt macska küllemének jegyei is.

11_1_kat_vangt_vogel_en_stilleven_met_eenden_1e_vc_huis_pompeji.jpg

A kulturális különbségek már akkoriban, a korabeli Egyiptomban is tragikus következményekkel járhattak. Diodóros meséli el a Kr.e. 1. században, hogy amikor a fáraók földje már római fennhatóság alatt volt, egy római akaratlanul egy macska halálát okozta - a feldühödött tömeg azonnal meglincselte. Ugyanő annak érzékeltetésére, hogy mekkora tiszteletben áll a macska az egyiptomiaknál, elmondja, hogy éhínségek idején többször előfordult, hogy az emberek inkább egymást falták fel, de a macskákhoz egy ujjal sem nyúlt senki.

Minden bizonnyal Egyiptom viszonylag kései római meghódítására vezethető vissza, hogy az egyiptomi macska csak elég későn nyert teret Itáliában majd Európa más területein. Aki a nagy római klasszikusok, Plautus, Catullus, Vergilius, Horatius, Petronius vagy Lucanus szövegein tanul latinul, sajnálatos módon meg sem tanulhatja, hogy hívják a házimacskát latinul: egész egyszerűen a szó náluk nem fordul elő. A korabeli szövegek szerzői számára a házi egerész még a házimenyét, vagy olykor a háznál tartott kígyó. A menyét mint ölbéli állat természetéről ma már nem nagyon vannak tapasztalataink, azt azonban egészen könnyű elképzelni, hogy mennyivel aranyosabb egy kiscica egy házikígyónál - ez mindjárt meg is magyarázza, miért szorította ki a macska mint egerész mindkét állatfajt a római háztartásokból. A menyétnek ráadásul az egerészésre egyébként szintén bevethető görénnyel és rókával együtt megvan az a rossz tulajdonsága is, hogy hébe-korba egy-egy háziszárnyast is elkap, és nem mellesleg a tojást sem veti meg.

A sírkőanyagon, ha nem is lépten-nyomon, ekkortól tűnik fel a házimacska. Közülük Calpurnia Felicla sírköve az első: a betűformák segítségével a Kr.u. 1. századra datálható.

06_calpurnia_felicla.jpg

Hellász persze a rómaiaknál jóval korábban került kapcsolatba Egyiptommal, így joggal merülhet fel olvasóinkban a kérdés, hogy miért nem került az egyiptomi macska hamarabb Európába. Legyenek erősek: átkerült, csakhogy nem terjedt el. A British Museum Kr.e. 5. századi vázaképén már ott trónol egy példány egy klasszikus görög férfiszépség vállán - akár photoshopnak is gondolhatnók, csakhogy nem az.

07_gorog_ifju.jpg

Egy másik, a campaniai Avellában előkerült vázán görög asszonyok incselkednek egy cirmossal, amely éppen egy galambot próbál elérni, de jól látható, hogy már a görög macskákat is gyöngéd szálak fűzték a gyapjúgombolyaghoz is.

08_apuliai_vaza.jpg

Azt is meg kell említeni, hogy a macska nemcsak e talán individuálisabb és egyedibb ábrázoló műfajokban kerül elő, hanem komolyabb, jóval közösségibb kontextusban is. Ismertek például Tarentumból macskát ábrázoló érmeveretek szintén a Kr.e. 5. századból. Nehezen, vagy talán nem is magyarázható meg, miért nem terjedt el ekkor a házimacska Itáliában. Ezt a tényt a Kr.e. 3. században kezdődő háborúkra szokás visszavezetni (inter arma silent cattae?). Ugyanennek tudják be, hogy sikertelennek bizonyult II. Agésilaos spártai király kísérlete is a teve Peloponnésoson való meghonosítására.

Cukiállatos posztok: már az ókori görögök is?

Az állatok posztolása nemcsak manapság divat: az ókori ember is rajongott az állatkölykökért, csak nem képet posztolt róluk, hanem például márványban örökítette meg őket. Pompejiben a Casa del Faunóból került elő ez a miniatűr márvány. A hellénizmus kora (Nagy Sándor korától Kr. e. 31-ig, az actiumi csatáig számítják) nagy változást hozott az ábrázolóművészetekben: a monumentalitás mellett érdeklődni kezdtek az élet apró részletei iránt. Ez az egyedülálló munka a „monumentális szoborcsoport” fogalmát helyezi ironizáló kontextusba, amikor négy, egymáshoz bújva alvó kutyakölyköt ábrázol.

Kinek jut eszébe tetoválni a tengert?

Aki hallott valaha I. Xerxészről (a képen Rodrigo Santoro jeleníti meg a 300 című filmben), azt is tudja, hogy Kr.e. 480-ban, amikor meghiúsult pontonhídon való átkelése Abüdoszból a szemközti partra, megkorbácsoltatta a tengert. Ennél talán még furcsább, hogy a perzsa szokások szerint gonosztevőknek járó bilincset is dobatott bele, vagyis vasra verte. A legfurcsább azonban mégis a harmadik büntetés volt: ez olyan furcsa, hogy nem is igen fordítják az ógörög szöveget így. Ez ugyanis arról szól, hogy "stigeus"-okat (mindenki ismeri a stigma szót) vagyis bélyegző embereket hozatott - a kurrens magyar fordításban is ez áll. Az újabb értelmezés más: a perzsa szokás szerint tetoválás járt az engedetlen rabszolgának, a hadifogolynak és a gonosztevőnek, vagyis Xerxész nemcsak megkorbácsoltatta és bilincsbe verette, hanem büntetésből tetováltatta is a tengert.

Mi fán terem a kourotrophos?

Ritkaságszámba megy a szoptatás ábrázolása az ókori ábrázolóművészetben. Ez a példány Szicíliában Megara Hyblaea nekropoliszában került elő, Kr.e. 550 körülre datálják. A típus elnevezése kourotrophos (gör. κουροτρόφος) - azaz fiát tápláló, szoptató. Ennek a darabnak a különlegessége, hogy az anya nem egy, hanem két csecsemőt szoptat. A szoptató anya alighanem istennő, az ikerfiúk pedig leendő hősök. Lévén, hogy az ülő nőalak feje nem került elő, nehéz lenne eldönteni, hogy anyaistenségről vagy halandó nőről van-e szó.  Maga a kourotrophos jelző több görög isten nevéhez is társulhatott: ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy az adott istenség gyermekek, fiatalok védelmét is ellátta, illetve konkrétan az anyasággal állt kapcsolatban.

Drága kisfiamnak, Anthusnak...

Az idő telik, de sok minden nem igen változik. Az ókori gyerekeknek, ugyanúgy, mint a maiaknak, voltak kis kedvenceik. Az oltártalapzaton látható kisfiú, Anthus valamikor a Kr.u. 1. században élte rövidke életét. Az oltárt apja, L. Iulius Gamus (L. IVLIVS GAMVS PATER) állíttatta, mint írja, drága kisfiának (FILIO DVLCISSIMO). A gyermek bal kezében papirusztekercset tart utalásként a korára. Lentről szeretettel néz fel rá kutyája. A gyermek két oldalán a DIIS... MANIB[us] szavak kötelező elemei a római sírköveknek: általában a D.M. betűkkel rövidítik. Jelentése "a halotti szellemeknek". Itt ez olvasható: DIIS MANIB[US] ANTHI - azaz Anthus halotti szellemének. Ez az apuka azonban nem elégszik meg a hagyományos sírkővel, szeretett kisfiának, pontosabban szellemének oltárt állít. A Kr.u. 1. századi Rómában ez, ha nem is gyakori, de már nem is oly szokatlan. Néhány évtizeddel később Cicero szeretett lányának, Tulliának szentélyt is emeltet - azaz megistenültként kezeli. Tullia ekkor már jóval túl van a képen látható kisfiú korán, de Cicero változatlanul kislányának tekinti, és leveleiben deliciae nostrae-nak, drágaságomnak szólítja. Szegény Tulliát nem kímélte a sors. Kr.e. 76-ban született, 45-ben halt meg, 13 évesen adták férjhez. Első férje korán halt meg, a másodiktól, majd a harmadiktól is elvált, majd gyermekágyban halt meg apja birtokán, miközben harmadik férjétől való gyermekének adott életet.

Mi köze a "Zsótér" névnek Aszklépioszhoz?

Joggal számít együttérzésünkre az a római kőfaragó, aki a következő rövidke görög fogadalmi feliratot készítette. ΑΣΚΛΗΠΙΩΣΩΤΗΡΙ (olvasd: Aszklépió Szótéri) – ebből a feliraton ennyi látható ΑΣΚΛΗΠΙΩΣΩ[ΤΗΡΙ]. Jelentése: Aszklépiosznak, a megmentőnek. Ha túllépünk az együttérzésen, a szegény kőfaragót, aki vagy a magában görögben vagy a görög szöveg vésésében gyakorlatlan, akár egy Brian életébe illő jelenetben is elképzelhetnénk (vö. Romanes eunt domus), ahogy küzd a nagy szigmával. A végeredmény sem pontosan érthető: az első alpha (A) után sikerül neki a nagy szigma (C) de átjavítja, majd ír belőle még egyet rosszul. Ami még érthetetlen, az az, hogy a megrendelőnek miért felelt meg a rontott és javított felirat.

Egyébként a Szótér szó az ókori vallások istentitulatúrájára jellemző - jelentése Megváltó / Megmentő. Ugyanaz a szó ez, amely a Jézus Krisztus nevét tartalmazó görög anagramma, az ΙΧΘΥΣ utolsó tagja (olvasd: Ikhthüsz, jelentése hal, utalva Jézus evangéliumi kijelentésére: Kövessetek engem, és én emberek halászává teszlek titeket!): Jézus Krisztus Isten Fia, a Megváltó. Hogy mi köze Jézus Krisztusnak az ókori görög istenekhez? Érdekes módon elég sok. A képen látható felirat a gyógyító istent, Aszklépioszt nevezi megmentőnek - fogadalmi feliratokon ez nemcsak gyógyító istennek jár ki, hanem minden más istennek is, aki egy-egy nehéz helyzetben a felirat állíttatóját megmentette (és a megmenekült ember megfogadta, hogy szobrot vagy feliratot állít - innen a fogadalmi felirat elnevezés). A hellénisztikus kor kezdetén Nagy Sándor elirigyli a keleti istenkirályok státuszát, és meghonosítja egyes elemeit - ebben utódai is követik. Jézus Krisztus korára már elterjedt és mondhatni megszokott titulus isteni jellegű és formátumú személyekkel kapcsolatban. Egyébként a magyar Zsótér név is ebből a szóból ered - a görög rítusú kereszténység kontextusában került a magyar családnevek közé.

A felirat Kr.u. 2-3 századi, Köln közelében, Altenburgban került elő.

Édes kislányom, Bellatrix!

A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete idei névlistáján a Bellonát nem, viszont a vele rokon Bellatrix nevet női névnek ajánlja. A Bellatrix mint női név használata alighanem a Harry Potter-filmek és –regények nyomán merült fel.  De azért érdemes elképzelnünk el a jelenetet, mielőtt a nevet gyermekünknek adnánk, ahogy az édes kis gügyögő csecsemőt – na jó, nem Bellonának, hanem Bellatrixnak hívjuk. A Bellona név a latin 'bellum', háború szóval kapcsolatos, a Bellatrix a 'bellare', harcolni ige női főnévképzős alakja - jelentése: 'harcosnő', 'harcias nő'. Rembrandt méltóságteljes, szinte szelíd arcú Bellonája 1633-ban keletkezett. A művész Bellonát afféle "girl next door"-ként ábrázolja talán annak jeleként, hogy a kép keletkezésekor félszáz éve létrejött Hollandia nyugodt, mert bármelyik polgára kész minden idegen agresszió visszaverésére. A méltóság még csak-csak, a szelídség azonban egyáltalán nem volt jellemző a római istennőre, akit Rembrandt megjelenített.

Bellona tisztelete Rómában régebbi, mint maga Róma - ősi itáliai istenség, talán szabin közvetítéssel jutott a rómaiakhoz. Hol a hadisten feleségének, hol lánytestvérének tekintik. Temploma a Mars-mezőn állt, és a római állami kultusz fontos része volt: a templom hátsó részén állt egy oszlop, a Fetialis-papok innen vetették el a lándzsát a megtámadandó terület felé - de ebben a templomban fogadták a köztársaság korban az idegen követségeket és itt kötötték a szövetségeket is. Octavianus, akinek Róma első princepseként egyik fontos célja, hogy a régi római erkölcsöt és vallást megújítsa, a Fetialisok szertartásával üzent hadat Cleopatrának.

Rubens Bellona pajzsára tette Medusa fejét, holott az nem az ő, hanem Pallas Athéné attribútuma volt. Nem is volt az eredeti koncepció része: feltételezhetően azért került rá, mert Rembrandt időközben látta Rubens Medusa-főt ábrázoló festményét, és elkezdte foglalkoztatni, hogyan kellene a Gorgófőt ábrázolni. Bellona akkoriban ismertebb volt Hollandiában, mint talán manapság nálunk: a polgárőrségek központjait és környéküket előszeretettel díszítették Mars és Bellona ábrázolásaival.

Miért lop mézet Ámor?

Venust és Cupidót az idősebb Cranach (1472-1553) legalább harminc változatban festette meg méztolvajként – újabb példányok még mindig kerülnek elő: legutóbb 2013-ban árvereztek el egy magángyűjteményből származó példányt átszámítva félmilliárd forintért. A szerelem minden kort élénken foglalkoztat, nem véletlen, hogy Cranachnak számtalan más, Venust külön vagy az istennőt gyermekével ábrázoló festménye is van. Cranach a reformáció korának egyik legnépszerűbb festője több mint ötven éves alkotóperiódussal és óriási életművel: Weimarban található sírjának felirata szerint a „leggyorsabb festő” - az evangélikus egyházban nagy tiszteletnek örvend, és amerikai evangélikus közösségek is emléknapot szenteltek neki.

A kép az istennőt és gyermekét ábrázolja, miközben a kisfiú lépesmézet csen. A kis Cupido/Amor anyjának nyújtja lépet, miközben körülröpködik és dühödten csipkedik a rovarok. A motívum egy hellénisztikus görög költőnek, Theokritosnak tulajdonított rövidke versből, a Kériokleptés, Méztolvaj címűből származik (ógör. kérion = lép, lépesméz – kleptein = lopni, vesd össze: kleptománia; latin cera = viasz). A vers a 16. században igen népszerű: több latin fordítása is készült. A rövidke vers arról szól, hogy egyszer a kis Eróst mardosta az éhség, lépesmézet keresett egy odúban, és összecsipkedték a méhek. Az anyjához fut pityeregve: hogy lehet, hogy egy ilyen pici rovar ennyire fájdalmas sebet ejt? Az anyja mosolygva felel: "Mit akarsz? Te talán nem olyan vagy? Pinduri kis fiu, s mégis olyan fájó sebet ejtesz!" (fordította Kerényi Grácia) Cranach ezt a képtípust felirattal is ellátja. Első két sora a Theokritosnak tulajdonított költemény Ercole Strozzi-féle fordításából való, második sorpárja pedig Philipp Melanchthon köréhez tartozó wittenbergi humanisták valamelyikéhez köthető – az egész verset később Melanchthon neve alatt is publikálták. Latin szövege így szól:

Dum puer alveolo furatur mella Cupido

Furanti digitum cuspide fixit apis.

Sic etiam nobis brevis est peritura voluptas,

Quam petimus tristi mixta dolore nocet.

 

Érdemes megfontolni, mire figyelmeztet: Míg a gyermek Cupido egy odúból mézet csent, fullánkját egy méh a tolvaj ujjába döfte. Így törünk mi is a tűnékeny gyönyörre, de az nem tartós, s csak árt, mert fájdalom vegyül bele. Más változatokon Cranach csak két soros disztichont fest a képre:

Pungit apis puerum Veneris, dum roscida mella

Furatur sic sunt dulcia mixta malis.

Magyarul: Megcsípi a méh Venus fiát, míg aranyló mézet csen – ugyanígy mindenbe, ami édes, baj vegyül.

Hogy kerül az éggömb a falra?

Ma a New York-i Metropolitan Museum állandó kiállításán látható a Villa Boscoreale eredeti falfestmények köré felépített rekonstrukciója. Boscoreale ma a Vezúv körüli nemzeti parkban található kis település, itt és számtalan más helyen sok római villát ástak ki a tomboló vulkán által a tájra szórt hamutakaró alól. Az egykori tulajdonos, Publius Fannius Synistor villáját gazdagon díszíttette. Nemcsak az egész összhatása lélegzetelállító, de érdemes odafigyelni az apró részletekre is. A villa számára a Vezúv Kr.u. 79. augusztus 24-i kitörésekor megállt az idő: akkori állapotában maradt fenn, de sokkal korábbi, többek között késő köztársaság-kori festményekkel dekorálva.

Talán épp a Caesar és Pompeius közötti polgárháború folyik Itáliában vagy hamarosan sor került Caesar meggyilkolására Rómában, amikor ez a falfestmény keletkezett. A villa kertje körüli kerengőt a kert körüli oszlopsor közeinek megfelelő felületeken valósághűen festett korinthoszi oszlopok között egyebek mellett értékes tárgyakat ábrázolnak valahogy úgy, mintha kiállításon járna az ember. Az egyik ilyen tárgy egy éggömb. Éggömböket használtak oktatási szemléltetőeszközként, ajándéktárgyként és dekorációként is a korabeli Rómában. Az éggömb úgy mutatja az eget, mintha kívülről néznénk. Természetesen valamelyest leegyszerűsíti az ég látványát, mindenesetre annyira nem, hogy ne sejthessük, hogy a képen látható példányról hiányzik az állatöv égi hosszúsági és szélességi körökhöz képest rézsútosan futó szalagja.